Berlin Tag #1

Hallöchen!

Nem tudom, hogy említettem-e, de a mai naptól kezdve Berlin levegőjét rontom egy nyári egyetemi kurzus résztvevőjeként. Mielőtt kiutaztam volna, elhatároztam, hogy viszonylag részletesen dokumentálom az eseményeket. Hiszen ki tudja, mikor adódik a legközelebbi ilyen lehetősèg az életemben.

Nem ígérem, hogy minden nap jövök ilyen beszámolóval, de az első napról érdemes frissen tudósítani. Mármint, a frissen szó jelen esetben nem rám vonatkozik, mivel az én napom 3:15-kor indult. Most mindenki kap két percet, hogy végigfusson a hátán a hideg a kora hajnali időpont brutalitásától.

(Minderre azért volt szükség, mert apukám reggel dolgozni ment, és ő a család egyetlen tagja, aki Budapesten is tud normálisan közlekedni.)

Szóval, engem olyan hat óra körül tett ki a reptéren, és mivel konkrétan a csomagfeladásig volt másfél órám, megvendégeltem magamat egy oreós sajttortával. #laktózérzékenyvagyokdeleszaroméppmost

Túljutva repteres akadályokon és ellenőrzéseken az utam szinte egyszerre a gépbe vezetett. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül repültem valahova, mégis volt bennem némi pánik a ténytől, hogy most 4 hetet itt fogok tölteni Németországban, és nem lehet innen hazarohangálni, nem jön utánam senki, ergo, amit otthon hagytam, az ott is marad. Illetve az is hozzájátszott, hogy egyik egyetemi csoporttársamat kivéve, aki szintén ezzel az ösztöndíjjal jött ki, baromira nem ismertem senkit.

Mindennek ellenére beszálltam a gépbe, és valami iszonyat hamar elment az idő, ahhoz képest, hogy másfél óra volt az út.

Innentől már kicsit kevésbé volt vidám a történet. Megérkeztem a reptérre, minden király volt, amíg fel nem csatlakoztam a reptéri wifire. Messengeren elég sokan érdeklődtetek utánam, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok, (de) ettől lefagyott szegény telefonom. Kivert a víz rendesen. Ott álltam, full egyedül egy olyan fővárosban, ahol azelőtt soha nem voltam. Minden telefonszám, elérhetőség, illetve a drágalátos Google Mapsre lementett útvonalterveim is a kukába mentek. Halál ideges voltam. Lekaptam a poggyászkiadóról a majdnem harminckilós bőröndömet, majd mint egy őrült, rohantam egy BVG (itteni BKV) ellenőrhöz, hogy honnan indul a buszom, amivel bejuthatok a szállásomra. Szerencsére fejből emlékeztem az átszálláshoz szükséges megállók nevére, de a telefon továbbra sem nagyon adott életjelet. Ezen a ponton majdnem elsírtam magam, ezért a metrón a velem szemben ülő férfi segítségét kértem, hogy hadd nézzem meg a mobilján, mégis merre kell mennem a metrómegállótól. Jó emberhez fordultam. Ahmed még a bőröndömet is húzta helyettem. Elmondta, hogy két éve él Berlinben, és ez az első alkalom, hogy egy (európai) nő megengedi neki, hogy segítsen. Ezen a ponton rohadtul elszégyelltem magamat, ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy láttam a srácon, szívesen segít, és ő is örül, hogy hasznossá teheti magát. Igen, tudom, ez a ritkábban előforduló eset, de az esetleges fideszes „fúj migránsok” jellegű kommenteket nem ez alá a poszt alá kérem, thank you very much.

Egyszóval, megérkeztem a szállásomra, ahol az első dolgom az volt a szobakulcs elkérése helyett, hogy hazatelefonáltam, ugyanis a telefonom még mindig tetszhalott állapotában volt. A szüleim természetesen marhára kiakadtak, illetve megijedtek, hogy engem mégis miként lehet elérni. Abban a pontban megvilágosodtam: a recepció melletti számítógépen gugliztam rá az „iPhone 7 lefagyott” kifejezésekre, és ott rá is találtam az üdvözítő megoldásra, ami újraindította a drágámat.

Innentől a nap hangulata lényegesen a jó irányba fordult: megismerkedtem új szobatársaimmal, akik Kínából, Belgiumból és Franciaországból jöttek. Először el kellett mennünk az egyetemre, letudni az adminisztrációt, és megírni a nyelvi tesztet, ami alapján besorolnak a kisebb csoportokba, amelyekben az oktatás folyik. Illetve, volt egy szóbeli elbeszélgetés is, de az lazább hangvételű volt.

A szobatársaimmal, illetve hozzánk csapódott indiai és dél-koreai lányokkal egy igazi Biergarten (azaz sörkert, sörterasz) felé vettük az irányt, hogy az utazás mocskát az árja német nedűvel öblítsük le.

Das war's für heute, bis später!