Løgner om til sannhet #1 - Hazugságból igazság

Hei-hei!

Ahogyan azt mindenki észrevette, az előző bejegyzéssel ellentétben nem jelentkeztem semmiféle "életképpel", sem egyéb életjellel. Ezért nem állok neki elnézést kérni, mert minek - nem ez a fontos most.

De úgy érzem, indoklással tartozom Nektek. Ennek kereteit igyekszem a közeljövőben az új bejegyzéssorozatom címével megteremteni. Ahogy a címben is látjátok, egy többrészes, önostorozó önreflektáló, elmúlt egy évemet távlatból fröcsögősen ábrázoló sorozat lesz. Egyelőre csak 2 rész közzététele van tervben, de amint halad előre az idő, lesznek további hasonló témájú blogposztok.

(A bejegyzés címét természetesen egy norvég dal egyik sora ihlette, akit érdekel, ide kattintva hallgathatja meg, s ha az is érdekel, mit krákog a néni, itt elolvashatjátok a dalszöveg angol nyelvű fordítását.)

Mivel egyetemista vagyok, számomra az elsődleges eszköz, amivel az idő múlását viszonylag nagyobb mértékben mérem, az az éppen aktuális félév száma. Jelen bejegyzés esetén a 2017/2018/1.

Igen, tök jogos a felvetés - ez a félév nekem már január 10-én véget ért (egyetemista olvasóimat kérem, ne kövezzenek meg érte, én nyelvszakos vagyok, s félév közben szívok ezerrel), s miért most kell erről akkor itt nyávogni? A sorok pötyögése közben természetesen nekem is ez az elsődleges állásfoglalásom, de ezen a ponton muszáj kimondanom, hogy annyi impulzus ért abban a szemeszterben, hogy csak mostanra sikerült mindent a helyére rakni. Na, meg aki ismer, az tudja, hogy nem is akarok nagyon szembenézni magammal nem vagyok képes arra, hogy rögtön szavakba öntsem azt, ha negatív élmény ér. De mindent az elejéről...

2017. szeptember

Néhány kisebb-nagyobb ideg-összeroppanás árán sikerült összeraknom az órarendemet, régi és új tanárokkal, érdekes és kevésbé érdekes tárgyakkal. Alig vártam, hogy a nyári "vidéki száműzetésem" véget érjen, és újra Budapestre mehessek, a koliba, az egyetemre, a "szabadságba". Nagy változások nem történtek az életemben, szobatársaim maradtak, akikkel nagyon jól éreztük magunkat együtt. És én ennek megfelelően sokkal lazábban vettem a dolgaimat, mint ahogyan az tőlem megszokott. Szeptemberben mást sem csináltam így visszagondolva, mint ittam buliztam. De komolyan. Szinte minden csütörtökön este volt valami program, szobaavató, szülinap... Cél? Lehetőleg inni eleget ahhoz, hogy jól érezzem magamat, hogy ne kelljen az (akkor még szimplán szarnak hitt, s nem sejtve, hogy lehet még sokkal, de sokkal szarabb) életemmel foglalkozni. Legalább péntek délelőttig.

Egyetemi szinten pedig elkezdtem a minor nyelvemet a második év apropóján, ahol rögtön belecsöppentem a hajtásba, és a koránkelésbe. #fúj
Nem valami ideális kombináció, ugye?

2017. október

A következő hónap is hasonlóan telt. Színház, suli, élmények. Kedves olvasóim ezen a ponton már biztos megbotránkozhatnak, hogy Stine, de nem vetted észre, milyen folyamat indult be körülötted?

Spoiler alert: Nem. És miért is tettem volna? A jegyeimen ez szerencsére abszolút nem látszott, egy egyetemi konferencia szervezésébe is bekapcsolódhattam (értsd: fontoskodhattam), illetve egy külföldi nyári egyetemi ösztöndíj megpályázásának indultam neki. Egyszóval fenntartottam annak a látszatát, hogy összeszedett mintadiák vagyok, aki szociális életét és tanulmányait egyidejűleg tudja menedzselni. Illetve, akkor még ott volt a képben A SRÁC, aki addigra már majdnem egy éve tetszett, és akivel komolyan gondoltam volna. És igen, akkor még azt hittem, hogy egy ilyesfajta látszat fenntartásával elérhetem nála, hogy hirtelen észbe kapjon: Hát mekkora idióta voltam?! Itt van velem egy fedél alatt ez a szőke, skandináv istennő, aki TÖKÉLETES módon szervezi életét! Gyorsan fel kéne hívni, hogy mégsem gondoltam komolyan azt, amit januárban mondtam neki...

Spoiler alert 2: Ez nem történt meg azóta sem, de már nem bánom.

Mármint de, bánom. Bánom, hogy nekem mindig kimarad ez az élmény, hogy egy ellentétes nemű egyed viszont szeret. De már nem bánom, mivel már nem tetszik A SRÁC. Értitek? ;)

Az ezzel kapcsolatos miértekről pedig szintén szeretnék majd egy bejegyzést hozni, ugyan fogalmam sincsen, mikor.

2017. november

A lavina (vagyis a felismerés folyamata) nagyjából november elején indult be. Épp egy szombati napon utaztam vonattal vissza a koliba, amikor a bejegyzés címét ihlető dalt játszotta le nekem a Spotify. (Igen, azok közé tartozom, akik kiteszik magukat a zeneadagoló algoritmus kényének-kedvének, csak hogy ne kelljen a cuccosért fizetni.) Szóval, kidobta nekem a Medvind med vin-t. Kezdetben csupán az erős refrén ragadott meg, mivel akkor még nem voltam olyan szinten norvégból, hogy kapásból értsek is valamennyit a szövegből.  Lényeg a lényeg: aznap este rendezték meg a kolis gólyabált, amit egy igazi bálként kell elképzeli, társastáncokkal meg mindennel. Éjfélig. Utána jöhet az igazi buli. Az elsősök keringője utáni első dalra rögtön felkért keringőzni A SRÁC, én pedig, akárcsak egy idióta, rózsaszín stólámmal együtt pörögtem vele. Utána pedig majdnem egy órát beszélgettünk.

Másnap reggel felkeltem, belenéztem a tükörbe, és úgy gondoltam, hogy itt a szemeszter fele, s ez az irány, ahová tartok, nagyon nem jó. Egyrészt, a minoros folyamatos korán kelés otthagyta nyomát a szemeim alatti karikák formájában. Komolyan fontolgattam, hogy minor helyett inkább a saját szakom specializációját választom, mivel láttam, hogy ott jóval kisebb erőfeszítésekkel előrébb lehet haladni. Ma azonban már világos számomra, hogy a könnyebb út nem egyenlő a jobb döntéssel.

A feladatok pedig addigra már bőszen sorakoztak előttem, A SRÁC többet nem nagyon keresett, én ezért minden energiámat az egyetemi feladataimra fordítottam, s kerültem a magambafordulós pillanatokat, mivel tudtam, hogy nem az a tükörkép fogad majd, amit szeretnék. Közben pedig háttérzenének ment a Medvind med vin, amelynek egyes sorai annyira fején találták a szöget, ami a saját szituációmat illeti, hogy még így visszagondolva is fáj.

2017. december

Eljött a nemzeti boldogság hónapja. Úristen, ez most úgy hangzik, mint valami gagyi fideszes rendezvény. Nevermind.

Szóval, eljött az év azon időszaka, ahol úgymond kötelező társadalmi elvárás, hogy boldog légy. S ha te magad ennek a közelében sem vagy, na, az kibaszottul szar érzés tud lenni. Egyetemisták tudják, hogy a szorgalmi időszak utolsó hetei nem igazán kombinálható az adventi készülődéssel, a vizsgák pedig még kevésbé magával a karácsonnyal.

Ezidőtájt leginkább ürességet éreztem. Csinálom, csinálom, amit kell, de mintha mindezt nem én tenném, hanem egy lélektelen alterego, egy robot. Fogalmam sem volt, mi az, ami egy kis motivációként, vagy akár egy szimpla életcélként szolgálhatna. Félre ne értsétek, nem akartam öngyilkos lenni. Ahhoz bátorság kell, nekem pedig köztudottan nincs. Kicsit olyan érzés volt ez az időszak, hogy nem tudtam, ki vagyok, és mi a feladatom itt. Mintha minden mindegy lenne, amit csinálok. Ráadásul a szobatársaim egyéb okokból a kiköltözés felé kacsintgattak, és mit ne mondjak, ez sem segített azon, hogy kevésbé érezzem magam egyedül.

A szilvesztertől reméltem némi változást. Hogy látod, Stine, itt van neked a koli, itt vannak a barátok, az élet tulajdonképpen nem is szar. Nos, a buli ettől függetlenül az volt, viszont sikerült egy nagyon jó beszélgetést folytatnom aznap este 2 jó kolis barátnőmmel. Jó volt, hogy valaki meghallgatta az aktuális félelmeimet, és sokszor ez szerintem többet jelent, mint egy jaaaj, hát úgyis minden rendben lesz, majd meglátod. Mivel ez a 2 barátnő nem mindig ér rá lelkem maradék darabjainak ápolgatására, ezért szeretném a blog adta lehetőségeket kihasználni, hogy még több ember tudja hallgatni nyavalygásomat ezentúl. Hah.

Remélem, sikerült valamennyire élveznetek eme bepillantást az elmúlt év káoszába, és nem utáltattam meg magamat nagyon Veletek. Ha volt olyan része a bejegyzésnek, ami esetleg Nektek is ismerős volt, vagy többre vagytok kíváncsiak, hagyjatok nyomot magatok után. Nem harapok. :)

Hilsen,

Stine Larsen