-15

 Sziasztok!

 Hűha, nagyon csúnyán elhanyagoltam ezt a blogot az elmúlt (ki sem merem már számolni, mennyi) idő alatt. Ami kevés időm volt a blogolásra, azt inkább a történetes blogomba öltem, amit ide kattintva érhettek el. Szintén nem volt még lehetőségem arra, hogy megköszönjem Leah Hope Eastbrooknak a csodálatos designátalakítást, amely során a lilából a pinkes-rózsaszínű irányba mehettünk át. Remélem, hogy Nektek is legalább annyira tetszik, mint nekem! ♥

Viszont nem is szaporítanám tovább a szót. Talán a címből még nem igazán lehet következtetni arra, miről fogok most írni Nektek, azonban úgy gondoltam, talán most itt az ideje ennek is. Lehet, hogy azok, akik a való életben is ismernek, tudják, hogy az elmúlt egy évben egészen pontosan 15 kg-t fogytam. Igen, tudom, hogy ez nem túl kattintásvadász dolog, nem fog kijönni hozzám a Tények és a Fókusz, hogy beszámoljon a "szenzációs fogyásról", de számomra akkor is egy jelentős változásról beszélünk. Már nagyon hosszú ideje érlelődött bennem, hogy kicsit hosszabban írok erről, hogy talán néhányan okulni tudjanak belőle, vagy esetleg csak inspiráció lehessen a történet. (Fényképet nem szeretnék feltölteni, mivel nem szeretném, hogy felismerhető legyek, úgyhogy sajnos enélkül kell elhinnetek Nekem ezt a változást.)

Azt tudni kell rólam, hogy sohasem voltam nádszálvékony. Inkább átlagos testalkatú voltam, bár mindig volt rajtam némi plusz. Azonban ez nem volt kórosan sok (egészen 2019-ig). Nőies testalkatom volt, csípőben, combban mindig erős voltam (körte alkatú, relatíve szélesebb vállal, ha úgy tetszik). Sosem vágytam a figyelem középpontjába, nem szerettem, ha bikiniben vagyok a strandon, vagy épp nyáron rövidnadrágot kellett felvenni (COMB!). 

Általános iskolás koromban az iskolai kézicsapat tagja voltam, társastáncoltam is. A családom szerint az "erős combjaim" a kézilabdázás miatt voltak, de ez persze hülyeség. Nyilván van, ami alkati kérdés, de ha valaki izmosabb, az szerintem nem feltétlenül probléma, viszont erről majd később. Ezeket a sportokat azonban gimnáziumba lépve nem folytattam, hiszen ott már rengeteg órám volt, és számomra mindig fontos volt a jó bizonyítvány, a tanulmányi versenyeken való részvétel. 

A mozgást azonban nem iktattam ki teljesen az életemből, hiszen hős pártunk és kormányunk az én kilencedikes évfolyamomon vezette be a heti 5 testnevelésórát (aminek így, ebben a formában nem sok értelme van, habár hangsúlyoznám, az alapötlet jó volt!!), és heti rendszerességgel jártam gimis barátnőimmel zumbára, ami egy latin táncokon és az aerobicon alapuló mozgásforma. 16 évesen, nyári diákmunkaként egy edzőterem recepciósa (pénztárosa, de a recepciós jobban hangzik) lettem. Akkoriban szabadnapjaimon is elég sokat jártam az edzőterembe, leginkább kardiózni, de néhány "emelős" gépet is használtam. Azon a nyáron éppen annyit formásodtam, hogy pont jól éreztem magamat a bőrömben. (Érdekesség, hogy pont ebből az időszakból van az egyetlen fürdőruhás fotóm, ami spontán körülmények között készült a tengerparton. Nagybátyám nevelt lányával szerepelek rajta, aki akkor 9 éves volt, s éppen a tengerből jöttünk ki, vizes hajjal. Én pedig nem akartam bunkó lenni azáltal, hogy nem állok be mellé egy képre, hiszen nem túl gyakran van lehetőségünk találkozni.) Persze aztán megint jött a sulis mókuskerék, a versenyek, az ülő életmód és társai. Két évvel később, 18 évesen, az érettségim előtt megint elkezdtem gyakrabban látogatni a korábbi munkahelyemként szolgáló edzőtermet, hiszen egy nagyon fontos nemzetközi verseny díjátadójára kellett utaznom külföldre, illetve nyakamon volt a ballagás, én pedig bizonyos mértékig azért hiú vagyok - nem akartam szarul kinézni a képeken. Véleményem szerint ezt a célt sikerült is elérnem, szívesen veszem elő a mai napig azokat a fényképeket. Viszont most már abban is teljesen biztos vagyok, hogy ez csak egy felületi kezelése volt a problémának, nem bizonyult tartós megoldásnak.

Gimi után, az egyetemen ezek a problémák ismét a felszínre kerültek. Az, hogy magamnak kellett megoldani az étkezést és ebben senki nem "ellenőrzött", illetve, hogy az egyetemem ötvenméteres körzetében nagyjából 10 gyorskajálda van, nem segített döntő mértékben a helyzeten. Az első egyetemi évem alatt ez még nagyjából normális méreteket öltött, kordában tudtam tartani a dolgot. Második évemben mindkét félévemben 50-53 kreditet teljesítettem, a "normális" 30 helyett. Másodév után azonban, nyár elején anyukámnál egy súlyos betegséget diagnosztizáltak. (Erről szintén szeretnék írni egy külön posztot, ám jelenleg még nem érzem azt, hogy készen állnék arra, hogy visszautazzam gondolatban azokba az időkbe.) Mivel a betegség tünetei már a tavasszal is jelentkeztek, anyukám járt különböző vizsgálatokra, nem sok sikerrel. Ez természetesen belőle és belőlem is frusztrációt váltott ki, ami rányomta a bélyegét kettőnk kapcsolatára is. (Disclaimer: Ebbe most szintén nem mennék bele részletesen ebben a bejegyzésben, de azt szeretném megemlíteni, hogy ez természetesen nem kizárólag anyukám betegségéből fakadt, nem őt szeretném ezzel a poszttal okolni.) 

Röviden: körülöttem kezdett szarul alakulni majdnem minden, rengeteg tanulnivalóm volt, és úgy en bloc megjelent az életemben az érzelmi típusú evés (emotional eating disorder). Mióta életmódot váltottam, rengeteg ezzel foglalkozó dokumentumfilmet és riportot néztem meg. Tulajdonképpen azzal tudnám ezt az evészavart összefoglalni, hogy az ember magát az ételt és az evést használja fel a negatív érzelmek elnyomására. Szeretném kiemelni: itt nem arról van szó, mikor valaki rákíván egy süteményre, mondván "az édesség boldogsághormon". Hanem, amikor az ember azt érzi, az életében történik valami rossz, s ezt azzal próbálja meg kezelni, hogy teleeszi magát (nyilván nem zöldséggel vagy gyümölccsel, bár az tény, hogy ezen evészavar során általában mindig egy bizonyos típusú kajára vágyik ilyenkor az ember). Az érzelmi evést követően persze megint rosszul érzed magadat, amit megint csak az evéssel próbálod elnyomni. Láthatóan máris benne ragadsz egy ördögi körben. Már nem érzed, mikor vagy tényleg éhes, és mikor van csak arra szükséged, hogy "enyhíts" a problémáidon.

Nálam ez leginkább akkor nyilvánult meg, amikor a kötelezettségeket egy rövid időre magam mögött tudtam hagyni, és egyedül voltam. Akár otthon, akár a kollégiumi szobámban, amikor a szobatársaim épp órán voltak. Legtöbbször csokit vagy chipset ettem ilyenkor, de arra is volt példa, hogy a közeli gyorséttermekből kértem elvitelre valamit, és azt fent fogyasztottam el. A kolimban a folyosón vannak a szemetesek, ergo mindenki láthatja bizonyos szinten, mit dobok ki a kukába. Ezt én azzal hidaltam át, hogy az ilyen evési "rohamok" után keletkezett szemetet mindig eldugtam valahol, ahol a szobatársaim nem keresnék, vagy épp kidobtam a nagy, konyhai szemetesbe, nehogy feltűnő legyen. (Mivel a konyha mellett van a szobám, ez nem jelentett túl nagy megerőltetést.) A szeméthegyek elkerülése érdekében néhányszor inkább a gyorsétteremben fogyasztottam el az ételt, de ott ugye csak minimálisan volt meg az a szempont, hogy egyedül lehessek.

Harmadévesként a magánéletemben elkezdtek jobbra fordulni a dolgok, de a stressz nem csökkent: szakdolgozat, államvizsga, mesterszakos felvételi. Mindehhez jött még a tény, hogy akkoriban egy fél évig szedtem egy erős gyógyszert az akném kezelésére. (Disclaimer 2: NEM kizárólag a gyógyszer számlájára akarom írni a hízásomat, csupán egy plusz tényező volt ebben az amúgy is összetett egyenletben.) 2019 késő tavaszára tehát eljutottam arra a szintre, hogy már nem aszerint öltözködtem, hogy milyen idő van, illetve mihez lenne kedvem, hanem, hogy melyik nadrágom volt még jó rám, és melyik felsőm nem feszült rajtam. Ám a töréspontot mégiscsak az hozta el, mikor a mesterszakos felvételi vizsgám előtt kivettem a fekete ünneplős szoknyámat a szekrényből, hogy kivasaljam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpróbáltam, és a korábban térdig érő szoknya vége kb. 10 cm-rel volt a térdem felett, mivel feljebb kellett húznom, hogy egyáltalán beérjen. Rettenetesen rosszul éreztem magamat, még a könnyeim is kijöttek. A szoknyát ugyanazzal a lendülettel, mint amivel elővettem, visszaakasztottam a szekrényembe, és elővettem a fekete nadrágomat. Mivel május végén volt a felvételi, gondolhatjátok, mennyire melegem volt a vizsga végeztével a koromfekete nadrágban. De nem volt az a pénz, ami elérte volna, hogy felvegyem a szoknyát.

Júniusban aztán igyekeztem helyrerakni magamban a dolgaimat. Szerencsére a vizsgáim jól sikerültek, és ez energiát adott, hogy szembenézzek önmagammal. A szóbeli mesterszakos felvételi és az államvizsga június közepére esett, így akkor már nem volt menekvésem a szoknya elől. Akkoriban szembejött velem a facebookon egy előtte-utána kép, amit egy, a középiskolában 3 évfolyammal felettem járó lány tett fel. Ő személyi edzőként dolgozik egy edzőteremben (nem abban, ahol annak idején dolgoztam), és a képen egy vendége volt látható, aki kicsit kevesebb, mint fél év alatt jelentős változáson ment keresztül. Hú, ezt én is akarom, gondoltam magamban, és ultimátumot adtam saját magamnak: ha mindenből levizsgáztam, felhívom, és elmegyek hozzá edzésre.

Ám amikor erre a bizonyos telefonhívásra került a sor, majdnem jobban izgultam, mint az államvizsgám előtt. Persze Sz. (az edzőm) nagyon készséges és kedves volt, megbeszéltük a pontos időpontot, én pedig letettem a telefont, és elkezdtem bőgni. Ne kérdezzétek, miért. Talán szégyelltem magam, hogy elhíztam, talán féltem az előttem álló akadályoktól. Vagy mindkettő.

Sosem felejtem el az első alkalmat, amikor Sz.-hez mentem edzeni. Teljesen kikészültem. Egy rövid állapotfelmérést követően, amely során megtudhattam, hogy a 170 cm-s magasságomhoz képest 89 kg-t mutat alattam a mérleg, nem kicsit sokkolt. De a neheze még csak ezután jött. Sz. végigvezetett az edzőtermen, és szinte mindenféle gyakorlatot megmutatott, amikből nekem is csinálnom kellett párat. Egészen annyit, amennyit bírtam. (Spoiler: ez nem volt túl sok.) Mégis olyannyira elfáradtam, hogy másnap lábujjhegyen mászkáltam, mivel a vádlimban olyan izomláz volt, hogy nem tudtam kinyújtani rendesen. Így visszagondolva, elég röhejesen nézhettem ki.

Sz. nem írt elő konkrét étrendet, de néhány alapvető szabályt lefektettünk: reggelire müzli/zabkása, vacsorára szigorúan saláta, semmi szénhidrát. Gyümölcsök közül csak szőlőt nem ehettem, mert abban sok a cukor. Édesség, chips nuku. Ezt követően heti 2x mentem hozzá személyi edzésre, amikre gyakran csatlakozott hozzám gimis barátnőm, V. is: 1 óra erőnléti edzés, 30 perc kardió, "levezetésnek". Mindezt sokszor munka előtt, 6.30-as kezdéssel, vagy munka után, hullafáradtan. Visszatekintve néha elgondolkodom rajta, hogy mindezt hogyan bírtam. Biztos vagyok benne, hogy sokat jelentett, főleg az elején, hogy V. velem tart és egymást támogatjuk. Sz.-szel egyébként pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot: ha kellett, megdicsért és biztatott, viszont, ha elkezdtem nyávogni, mindig szigorral, de annál nagyobb jóindulattal támogatott a nehezebb feladatok során is. De nem adtam fel, aminek hamar jelentkeztek is az apró eredményei. Centiben már szeptemberre is viszonylag látható volt a változás, ami az egyetemi barátaimnak is feltűnt, mikor visszamentem a hosszú szünet után. Ezért egyetem mellett is fenntartottam az edzéstervemet: hétköznap a fővárosban, hétvégén a lakhelyemen mentem edzeni Sz.-hez. Decemberre már 9 kg-val mutatott kevesebbet alattam a mérleg, és ez hatalmas önbizalmat adott.

Azt éreztem, én is végre olyan lehetek, mint az átlagos emberek. Ezzel az egész projekttel sosem az volt a célom, hogy testépítő vagy modellalkat legyek. Én csak átlagos akartam lenni. Olyan, aki ha felpróbál a boltban egy nadrágot, akkor elég levennie a 38-ast a fogasról. Olyan, aki, ha szoknyát, forrónacit vagy fürdőruhát vesz fel, ne érezze azt, hogy olyan, mint a kötözött sonka. Olyan, aki nem folyton a ruháját huzigálja magán, hogy ne feszüljön rá.

Ezzel a bejegyzéssel még csak VÉLETLENÜL SEM azt akarom sugallni, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha lefogysz 15 kg-t. Ismerek olyan embereket, akik pár kiló plusszal is teljesen ki vannak békülve magukkal, és szerintem ebben semmi baj nincsen, amíg az az illető egészségére nem jelent veszélyt. 

Én azonban egyáltalán nem éreztem ezzel a pár kiló plusszal jól magamat, sajnos csak hosszú-hosszú évek alatt jöttem rá erre. Mostanában, ha előkerülnek képek rólam 2018-2019 környékéről, mintha nem is magamat látnám. Úgy érzem, az nem én vagyok, nem tudok a képen szereplő személlyel azonosulni. Vagy csak nem szeretnék? Ki tudja.

Egy biztos: nem bántam meg, hogy az átalakulás kevésbé drasztikus módját választottam, és lassan, de biztosan értem el ezt a sikert. Mindez persze nem kizárólag rajtam múlt, sokat segített Sz.-en kívül a családom is az étkezésem és a bátorító szavak terén, illetve a barátaim is, akik mindig biztosítottak arról, hogy mellettem állnak, akárhány kilót is mutatott alattam a mérleg.