Hei!
Olyan régen hoztam igazi, tartalommal teli bejegyzést, hogy már el is felejtettem, norvégul szoktam beköszönni egy-egy ilyen szösszenet elején. Unnskyld meg.
Aki ismer, tudja, hogy nyári munkaként gyakran orientálódom az idegenforgalom felé. Voltam már gyógyfürdőben pénztáros, kempingben recepciós, mielőtt bekerültem volna a legutóbbi, ill. jelenlegi nyári munkahelyemre. Összesen öt nyarat dolgoztam végig idegenforgalomban 2014 és 2020 között; egy évet családi okok miatt hagytam ki, a tavalyit pedig nem számolom bele, mert ott csak egy hónapot töltöttem a szállodában. Éppen ebben a hónapban zárom le a hatodik nyarat, így ennyi év alatt a különböző tapasztalatok mellett azért összegyűlt néhány sztori is, melyek közül néhányat el is mesélnék ebben a terápia-jellegű bejegyzésben. Úgyhogy készüljetek, dőljetek hátra, készítsétek be a popcornt, mert ez hosszú lesz.
Öt éve, a kasszázós-recepciós epizódjaim után úgy éreztem, "kiégtem". Érettségi utáni nyáron augusztusban be sem írtam már magamat dolgozni a kempinges beosztásba, hivatalosan azért, hogy az egyetemi felvételi miatti teendőimet el tudjam látni, nem hivatalosan azért, mert marhára elegem volt a munkatársaimból. Igen, jól olvastad. A családom szerint az volt a baj forrása, hogy jobban beszéltem náluk idegen nyelveken kis taknyos tizenhat-tizenhétévesként, így irigység címén utálkoztak. Véleményem szerint a dolog nem volt ennyire egysíkú. Nyilván benne volt a nyelvtudásos dolog is, de nyilván az is zavarta őket, hogy sokat kérdeztem. Előfordult, hogy akkor is megkérdeztem valamit, ha tudtam, de akkoriban olyan konfliktuskerülő és visszahúzódó voltam, hogy bármit megtettem, csak ne akadékoskodjon velem a vendég. Borzasztóan féltem, nehogy elrontsak valamit. Amikor már unták a hatszázadik kérdésemet, érthetően nem úgy szóltak vissza, ahogyan azt kellene, nekem mégis rosszul esett, de igyekeztem betudni a nyomásnak. Dolgunk ugyanis nem volt épp kevés, mi csináltuk az emailezést, foglalásokat, vettük a telefonokat, érkeztettük, utaztattuk, fizettettük a vendégeket. Ma már szabály van rá ott, hogy kiskorú nem kasszázhat, nekem azonban tizenhét évesen százezres pénzforgalmakra kellett ügyelnem.
Ezt nem sajnáltatásképpen írom, hanem, hogy tisztában legyetek a kirakós összes darabjával. Hogy miért maradtam? Nem a jó fizetésért, diákmunkásként első nyaramon bruttó 600 Ft-os órabérért csináltam, amit csináltam, az utolsó éven a diákszövetkezet "nagy kegyesen" felemelte bruttó 750-re. Szóval miért is? Mert minden bosszantó dolog és néhány nem túl kedves munkatárs ellenére élveztem. Jó érzéssel töltött el, ha egy turistát útba tudtam igazítani, vagy segíteni neki, elintézni valamit. Azt érezhettem, hogy fontos vagyok, és élesben is használhattam az idegen nyelveket, nem csupán nyelvórán. Ám, amikor két volt munkatársam egy, a napi bevételhez képest nihil, viszont 2 Ft-nál mégis magasabb összeget kerestek rajtam kasszazáráskor, úgy voltam vele, hogy nincs más hátra, mint előre. Vagyis, kifelé innen, de azonnal. Persze, ez a gondolat nem született meg ilyen gyorsan a fejemben. Amikor este, a kasszazáráskor felhívtak, hogy hiányzik ez az összeg (nem szeretném kiírni, nehogy még felismerhetőbb legyen a történet), azonnal felajánlottam, hogy másnap reggel visszateszem a kasszába, hogy meglegyen a váltó, és ha előkerül a pénz, kiveszem. De a munkatársaim azt mondták, ez nem szükséges, másnap átnézzük a készpénzes számlákat, ott biztosan kibukik a baki. Aznap este a szüleimnek nyávogtam órákig, és sírva aludtam el, attól tartva, hogy kirúgnak (LOL, akkor még nem tudtam, hogy ezzel tulajdonképpen ők tettek volna szívességet nekem, és megspóroltam volna még magamnak két feszkó nélküli hónapot). Másnap bementem a főnökömhöz, előadtam a történetet, azt mondta, ne pattogjak ezen, ez egy kis összeg, majd a borravalóból ki lehet pótolni. Na, ez egyáltalán nem tetszett a két munkatársamnak. Én, a hülye kis diákmunkás a "bakim" következtében megvonom az Ő borravalójukat? Végül nem derült ki soha, ki hibázott, a megoldatlan ügy, illetve a feszültség viszont ott maradt a levegőben.
De öntsünk tiszta vizet a pohárba. Igencsak igazságtalannak éreztem, hogy pont velem történik ilyen hiba, aki tényleg lelkiismeretesen tette, amit tennie kell, miközben azok, akik ezt a "lopást" rám akarták bizonyítani, véletlenül mindig épp akkor mentek el egy 20 perces cigiszünetre, amikor besétált egy angolul beszélő vendég, aki magáról a szállásdíjról céges számlát kér, a fennmaradó összeget pedig részben készpénzzel, részben bankkártyával fizeti, de nem tudja, mennyi pénz van a kártyán, próbáljunk meg először egy kisebb összeget, aztán ha nem elég, a többit mégis készpénzben fizetné. Lefordítva a soha nem recepciózott/kasszázott olvasóimnak: otthagytak a szarban, olyan melóval, amire baromira figyelni kell, miközben feltorlódik a sor. Ők persze mikor visszajöttek a cigizésből, pofákat vágtak, hogy "istenem, mekkora a sor".
Mindegy, térjünk vissza a "lopásomra". Azért van merszem idézőjelbe tenni, mert egész egyszerűen tudom, hogy nem én voltam. Soha életemben nem loptam. Nemhogy a munkahelyemen, de még a boltból egy kiflit sem. Három nyarat kasszáztam végig, de a fenti összegen kívül soha egy forint nem hiányzott a váltómból. Igen, aznap volt egy 80.000 Ft körüli számlám, amit kétezresekben fizetett ki a lengyel vendég, de a pénzt kipakoltam a pultra, ötös kötegekben, hogy át tudjam számolni, és a kamera is lássa. Jaaaa, hogy van kamera, amit vissza lehet nézni? Nos, igen, ez csupán egy évvel később derült ki, amikor szintén eltűnt a kasszából egy összeg. Ezúttal azonban az "általam eltüntetett pénznek" a majdnem tizenötszöröse hiányzott. Isteni szerencse, hogy a tizenötszörös összeg eltűnésének napján nem dolgoztam, különben tényleg nem mostam volna le magamról ezt soha. Érdekes módon, utána már mindjárt előkerültek a biztonsági kamera felvételei, és hoppá, lett külön felhasználónév és kassza a diákmunkásoknak. Na, ez volt az a pont, ahol összeállt nekem a kép: az egy évvel korábbi "lopásom" egy aljas módon megszervezett támadás volt ellenem, hogy hibát sikerüljön találni a mindig mosolygós, munkáját többnyire precízen, idegen nyelveken jól beszélő, ám az idegenforgalomhoz még nem elég önbizalommal rendelkező gimnazista lányon. Önfényezés vége.
Utolsó napomon szerencsére pont a kedvenc kollégáimmal voltam beosztva, vittem nekik egy kuglófot, és kulturáltan elköszöntem tőlük. Attól is, akik nem érdemelték ezt meg. Ugyanis ezzel igyekeztem megmutatni azt, hogy nem alacsonyodom le a szintjükre.
Télen, amikor megkezdődött az egyeztetés, hogy akkor én, illetve a másik diákmunkás lány tudunk-e jönni, intelligensen visszautasítottam az ajánlatot, mondván, más helyen is ki szeretném próbálni magamat. Ennek részleteit a következő bejegyzésben olvashatjátok majd. Nem szeretem a többéves sebeimet nyalogatni, de a napokban, takarítás közben megtaláltam a régi füzetemet, ahová felírtam a tudnivalókat, árkódokat, stb. Soha semmit nem dobtam ki ennél nagyobb elégedettséggel a kukába. Minden áskálódás ellenére, voltak azért jó pillanataim is, sokat tanultam arról, hogyan álljak ki az igazamért - mind a vendég hülyeségével, mind a kollégák okoskodásával szemben. Lehet, hogy ez az egész "lopás" egy drága tanulópénz (haha) volt, hogy észrevegyem, mi folyik itt, és mikor kell felállni egy ilyen mérgező szituációból.
Úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a következő bejegyzés, amely szintén idegenforgalmi témájú lesz, merőben más hangvételű lesz.
Addig is sok puszi, élvezzétek a nyarat, és ne idegeljétek a szükségesnél jobban az idegenforgalomban, vendéglátásban dolgozókat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése