Szilveszter, vagy amit akartok

 Hei!

Ismét arra készül a világ jelentős része, hogy megünnepelje a tényt, hogy a Föld tett egy kört a Nap körül. Sőt, vannak, akik már most, a mi helyi időnk szerint 15:30-kor is tudnak nyilatkozni arról, 2022 is ugyanolyan rossz év-e, mint amilyen 2021 volt általánosságban.

Én azonban most nem erről szeretnék írni; szóval, aki esetleg azért kattintott a linkre, mert valamiféle évértékelőt szeretett volna olvasni tőlem, annak rossz hírem van. Olyan sok minden történt velem 2021-ben, hogy nehéz lenne érdemben, egy összeszedett bejegyzésben írnom erről. Így hát továbbra is türelmeteket kérem, míg rendezem a soraimat, és igyekszem majd tematikus módon feldolgozni a történteket. (Az idegenforgalmas bejegyzés második részéről nem feledkeztem el, de még szerkesztés alatt áll. Nem szeretnék kihagyni semmi fontosat, de időbe telik felidézni és logikus módon összeszerkeszteni több nyár vendéges sztorijait.)

Nos, most, hogy egy bekezdést elpazaroltam arra, miről nem fogok írni, ideje lenne rátérnem a tárgyra. Vagyis a szilveszterre.

Pontosabban arra, hogy ki nem állhatom a szilvesztert. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Tudom, hogy ettől nem vagyok különleges, és nem is akarok ebben a tekintetben kifejezetten más lenni, mint az emberiség jelentős része. Tulajdonképpen ebben az esetben azt is kívánhatnám, bárcsak olyan lennék, mint mindenki más. Akik most hosszú, tömött sorokban állnak a bevásárlóközpontokban, hogy beszerezzenek minden enni- és innivalót az esti bulihoz. Akik a délelőttöt a fodrásznál meg a sminkesnél töltik, hogy csinosan várják az újévet. Akik a konyhában sürögnek-forognak, hogy a vacsoravendégek jól érezzék magukat. Akik nem összegumizott hajjal, egy este 9-ig üres lakásban, egy chai latte társaságában köszöntik a 2022-es évet.

Jó, jó, oké, ezt értem, very sad, Stine, de mi is a bajod a szilveszterrel?

Ha egy szóval kellene rá válaszolnom, nem tudnék. Talán, mert ez véleményem szerint egy erőltetett ünnep, amikor KÖTELEZŐ a jókedv, vidámság, és egy világi lúzernek számítasz, ha nincs egy baráti társaságod, akikkel leiszod magad a sárga földig.

Hogy miért alakult így a véleményem, azt egy kis sztorizgatással szeretném ábrázolni. Mikor gyerek voltam, is mindig szűk családi körben szilvesztereztem a szüleimmel. Mivel apukám idegenforgalomban dolgozik, nem hívtunk sosem vendégeket, hiszen ő, amikor december 31-én hazaért, egy dolgot akart: pihenni. Nem pedig másokat kiszolgálni. Sem pedig másokhoz vendégségbe menni. Na, meg egyébként sem az a társasági ember, de erről majd máskor. Ezért általában hármasban tévéztünk, ettünk-ittunk, feldíszítettük a lakást szerpentinekkel. A kicsi Stine pedig a társasház lakóinak legnagyobb örömére mindig kapott egy kis trombitát a sarki trombitaárustól, illetve egy konfettibombát is. Ez utóbbit Stine anyukája csak szigorúan akkor engedte "felrobbantani", ha Stine utána össze is söpörte a koszt. 

Mikor idősebb lettem, olyan 12-13 éves, abba a korba kerültem, amikor társadalmilag enyhén előírt konvenció, hogy pizsipartikba menve, barátnőkkel rihegve-röhögve illik búcsúztatni az óévet. Az én gyermekkoromból kimaradtak az ottalvós bulik. A szüleim sosem engedtek el, mert ilyenkor illik "visszahívni" az illetőt, ez pedig egy hatvanhárom négyzetméteres társasházi lakásban, ahol már alapból három ember lakik, szinte kivitelezhetetlen. Mindemellett felső tagozatos koromban nem volt legjobb barátnőm. Tulajdonképpen igaz barátnőm sem. De erről is majd inkább máskor, hosszabban. Egyszóval, nem is volt hova mennem. Mindenki vagy az unokatesóihoz ment, vagy otthon is voltak vendégek, vagy egész egyszerűen csak máshoz ment ottalvós buliba. Ezekben az években is a szüleimmel szilvesztereztem. Megnéztem a Viva Chart Showt, éjfélkor apukámmal kimentünk a városba, megnézni a tűzijátékokat. Én azonban végtelenül cikinek éreztem ezt. Mivel kisvárosban nőttem fel, ahol a családomat általánosságban ismerték, szabályosan azon szurkoltam, hogy ne találkozzunk senkivel. Ne lássa senki, hogy a mindig kedves, mintagyerek Stine Larsen akkora lúzer, hogy a szülein kívül nincs kivel töltenie a szilvesztert. Pedig igen, ez volt a tényállás, akármennyire is fáj az igazság.

Ma már, több, mint tíz év tapasztalatával belátom, hogy nincsen ebben semmi szégyellnivaló. Erre egyébként tizenöt évesen, elsős gimnazista koromban rájöttem. Akkoriban nem érdekelt, hogy nincs hol szilvesztereznem. Vagy legalábbis azt hittem. Kilencedikesként még relatíve "kicsi" voltam ahhoz, hogy esetleg bulizni menjek. A gimis barátnőimet pedig alig pár hete ismertem még akkor, így nem alakult ki olyan mély kapcsolat, hogy valahol összegyűljünk. Tizedikben a kapcsolat már megvolt, és ezzel együtt az öltet is, hogy menjünk el az egyik étterem/panzió szilveszteri bulijába. Tizenhat évesek voltunk, és a szüleim nem annyira rajongtak az ötletért. Elengedtek volna, de rossz szájízzel. Én pedig, amilyen konfliktuskerülő és szilveszter-utáló voltam, olyat csináltam, amire nem vagyok büszke, és amiről még soha nem beszéltem senkinek. Betegséget szimuláltam a klasszikus teás-lázmérős módon. A szüleim megnyugodhattak, hogy nem megyek sehova. Én is megnyugodhattam, hogy nem kell erőltetett módon sehol sem ünnepelnem. A barátnőimnek pedig Viberen megírtam, hogy "sajnos" nem tudok menni az étterembe/panzióba, mert lebetegedtem. Közben pedig attól rettegtem, soha többet nem fognak hívni emiatt sehová.

A rá következő éven azonban nem így történt. Végre valóra vált az egyik tinédzserkori álmom, akármennyire ostobán is hangzik ez: engem, Stine Larsent meghívtak egy ottalvós szilveszteri buliba! Az már csak hab volt a tortán, hogy ezzel együtt megúsztam az itthoni vendégeinket, a nagybátyámat, az új élettársát és a "mostohaunokatesómat". Ez utóbbiakat (mínusz a nagybátyám) anyukámmal ki nem állhattuk. Kicsit sajnáltam is anyukámat, amiért egész este őket kell majd kiszolgálnia, de ez eltörpült amellett, hogy ÉN, a kistehén gimis barátnőimmel koktélozva búcsúztatom az óévet. Szuper és emlékezetes este volt, életem egyik legjobb szilvesztere. A végzős gimis évben viszont sajnos nem ismétlődött meg az este. Négyünkből ugyanis kettőnek (pont az a két lány, akikkel jobban jóban voltam, mint a negyedikkel) éppen abban az évben lett barátja. Így teljesen érthető módon, ők inkább kettesben, a barátjaikkal töltötték.

Rajtam pedig ismét eluralkodott a pánik: tizennyolc éves leszek, és otthon kell töltenem a szilvesztert? Na, nem, ez nem történhet meg! Szerencsémre anyukám elintézte, hogy a kolléganője lánya által szervezett házibuliba engem is meghívjanak. (Jesszus, ezt még így évek távlatából is ciki leírni. Majdnemhogy cikibb, mintha itthon maradtam volna.) Egy falusi házibuliról beszélünk, ahol anya kolléganőjének a lányán kívül nem ismertem senkit. Őt viszont gyermekkorom óta elég jól. Gimiben egy évvel járt felettem, így ő akkor már egyetemista volt, ami csak még inkább emelt a rendezvény fényén. Legalábbis az én szemeimben. Maga a buli jól sikerült: kellőképpen berúgtam, huszonéves fiúkkal táncoltam, egyszóval: "menő" lehettem. Ha csak egy estéig is.

Mikor egyetemista és egyben kollégista lettem, azt éreztem, eljött végre az én időm. Megtaláltam A TÁRSASÁGOT. És ez valahol így is volt. Két éven keresztül a kollégiumban szilvesztereztem. Mindkét buliban jól éreztem magam. Harmadéves egyetemistaként azonban beleuntam ezekbe is. Nem akartam, hogy egy harmadik, teljesen ugyanúgy lejátszódó ereszdelahajamon kelljen részt vennem, valamint az akkori kolis baráti társaságom is úgy nyilatkozott, hogy inkább az otthoniakkal ünnepelne. Stine ezért önként behódolt a nyári munkahelyének, hiszen az idegenforgalomban ez is SZEZON! Így a szilvesztereket hasznosan, egy szállodában tölthettem, és azt leszámítva, hogy minden évben ráfagyott a jég a szélvédőre, és fél óráig kapartam, mielőtt hazaindultam volna, szerettem ott lenni. Végre nem kellett úgy csinálnom, mint aki élvezi ezt az egész hacacárét, hanem puffoghattam a hülye vendégeken és meghallgathattam pár koncertet sztárvendégekkel. Ingyen.

Tavaly azonban ez a lehetőség sem állt rendelkezésemre, mivel a COVID miatt minden szálloda zárva volt. Így mit csináltam? A részeg exemnek írogattam, aki nem az exem, és majdnem össze is jöttünk. Vagyis, technikailag fél napot jártunk. Nem érted? Nyugi, én sem. Akkor sem értettem, most meg aztán pláne nem. De egyszer majd ezt is elmesélem, hogy tanulj a hülyeségeimből.

Visszatérve az idei szilveszterre... A hónap elején felhívtam a volt főnökömet, hogy ha kellene nekik plusz ember, nyugodtan szóljon, mert ráérek. A főnököm mondta, hogy át kell beszélniük még az igazgatóhelyettessel, de jelentkeznek. Azóta is jelentkeznek. Ez, nem titkolom, kicsit rosszul esett, mert a korábbi években igyekeztem erőn felül teljesíteni a munkában, és azt reméltem, legalább most kimentenek egy újabb év szilveszterezésből. Vagyis, segítenek nekem egy társadalmilag elfogadottabb módot keresni annál, hogy itt f*som nektek a szót minden egyes valaha volt szilveszteremről.

Miért teszem ezt? Mert idén reggel is megijedtem attól, hogy megint egy világi lúzer módjára, egyedül a gyerekkori szobámban töltöm december 31-ét. Megint végigpörgetem az instát, mint karácsonykor, ahol végignézhetem, ki milyen szuper módon ünnepel, miközben én hallgatom, ahogy az utcán durrognak a petárdák. (Pro ötlet jövőre: örökbe fogadni egy kutyát, akivel aztán "itthon kell maradni" szilveszterkor. Természetesen csak hülyéskedem, nem fog ez bekövetkezni. Bár, tényleg szeretnék kutyát.)

Szeretném tisztázni, hogy ez a poszt nem azért született, hogy saját magamat sajnáltassam. Azért sem, hogy amennyiben a barátaim közül ezt valaki olvasná, szarul érezze magát, amiért "nem hívott" szilveszterezni. Abszolút nem erről van szó. Ha nagyon akartam volna ünnepelni, valószínűleg bekönyörögtem volna magamat egy buliba, mint ahogyan anyukám tette tizenkettedikes koromban. Vagy a koliba is felmehettem volna.

Egyszerűen csak meg szerettem volna osztani ezt a történetet. Hátha más is hasonlóképpen érez, és van, aki magára ismer.

Illetve, ezúton szeretnék minden egyes olvasómnak egy sokkal boldogabb, fantasztikusabb 2022-t kívánni, mint amilyen a 2021-es évetek volt. És, ezt a lehető legőszintébben mondom: érezzétek jól magatokat ma este, akármilyen módon is töltitek azt! 

Stine Larsen