Berlin pur

2018. szeptember 5.
Hallöchen!
Németül értő olvasóim a címből már bizonyára kitalálták, mi következik. A germán nyelvcsalád egyik legszebb és legjelentősebb nyelvére immunisaknak pedig ezen a ponton elárulom: kint töltött heteim összefoglalója következik. (A cím megegyezik a nyári egyetemi kurzusom nevével, s kb. úgy tudnám lefordítani, hogy Berlin, töményen. Szintaktikai érdekesség, hogy a német nyelvben nem jellemző a hátravetett jelző, határozó, csak különleges esetekben, pl. whisky pur = whisky, tisztán/töményen. Nyelvészeti kiselőadás vége.)  
Benyomások, konkrét történetek, képek, élőben, de nem a helyszínről. Akármennyire akartam az előző bejegyzés végén, nem sikerült értelmes posztot összehoznom, ennek okait lsd. alább. 
A mostanin kívül szeretnék még 3 másik berlini témájú bejegyzést hozni, akkor is, ha uncsi. Egyet gasztronómiai témában, sok-sok kajafényképpel, a másodikat a top 10 dologról, amit szerintem Berlinben érdemes csinálni, még egyet pedig a kurzus hétvégi programjairól, pontosabban szólva a környéken tett kirándulásainkról.
(A hétfői, első napot részletesen az előző bejegyzésemben olvashatjátok.)

A második, keddi nap nagy részét az egyetemen töltöttük, ahol német módra egy (másod)percre pontosan megkomponált program várt minket. Délelőtt a kurzus felépítéséről hallgathattunk meg egy közel másfél órás előadást, amit én Nektek egy mondatban tudok csak, ill.  szeretnék összefoglalni:
Minden nap 9:30-11:00, és 11:30-13:00 között kis csoportokban tanulunk, melyekhez szorosan kapcsolódnak a délutánra szervezett programok. 
(Igen, ezt a németek másfél órán keresztül képesek voltak taglalni, de mi élveztük, mivel kaptunk mellé kekszet és innivalót. )
Az első hét témája Berlin városának, városrészeinek történelme és szociográfiája volt, amelyhez kapcsolódóan a hétköznapokon buszos városnézéseken és tematikus sétákon vettünk részt. Ennek köszönhetően az (immár működő) telefonom lépésszámlálója soha nem látott magasságokba szökött, minden nap 10-15 megtett km-t mérve. 
Berlin egy olyan hely, ahol minden "kerületnek" megvan a maga történelme, és erre büszkék is. Nem úgy működik, hogy van egy összesített centrum, amelyen haladva minden fontos nevezetességet megnézhetsz. A Nyugat-Kelet megosztottságból eredendően az egész városkép légvonalból - finoman szólva - egy káoszos képet mutat. Mikor a repülőgépen ültem, határozottan emlékszem, hogy vegyes érzelmekkel figyeltem a leszállás közben a panorámát.
"Na várjunk, meddig tart itt a város? Az már valami erdő? Ja, nem, várjunk, ott van még néhány többemeletes lakóház." Ugyanis mindenfelé parkok, fák szakították meg a betontömbnek tűnő épületeket. A káosz érzése aztán a városban sem múlt el. Szokatlan volt számomra, hogy az utcák (de főleg a járdák!) szélesek, és a Budapesten tapasztalható lökdösődéshez képest igen kellemes az utca közepén sétálni, anélkül, hogy emberek fellöknének, vagy csak furán néznek rád. Ezt viszont nagyon szeretem Berlinben. Akármit csinálsz, mindenki leszarja. Amíg Te békén hagysz mindenkit, addig Te is békén leszel hagyva. Többek közt ezért is szerettem már vagy hét éve eljutni ide. Senki nem fog fura fejet vágni, ha nem a legcsinosabb ruhádban vagy úton, a fejkendő van rajtad, ha rasztahajad van, stb. Élni, és élni hagyni. Ez a berliniek egyik leghíresebb mottója. Legyen az bliccelés, vagy épp egy járdaszigeten való gitározás.
Apropó, közlekedés. 
Sehol egy metróellenőr. Ez nem vicc!

Na jó, mégis. De négy hét alatt ötször kérték el a jegyemet, bérletemet, és akkor is ugyanazon az útvonalon. Kevesebb az ellenőr, viszont az itteniek nem alkoholista fejű, unott pofájú droidok, akik még értelmes hangnemben sem tudnak hozzászólni az emberhez. Nem, itt köszönnek(!), 3 feltételes függő beszédben használatos igét egymás után pakolnak, s ezzel kérik el a jegyet (aki tanult németül, szerintem sejti, miket lehet ide helyezni, s milyen mennyiségben), és udvariasan megköszönik, hogy előásod a fecnit a táskád legaljából. Egyik ellenőr még azt is megköszönte, hogy az automatából a környezetbarát papírra nyomtatott jegyet vásároltam. Hirtelen lefagytam ettől, mert nem vagyok hozzászokva az ilyen megnyilvánulásokhoz, ezért az ellenőr angolul is elismételte a mondandóját. Budapesten legfeljebb leordítják  fejedet, hogy diákot legyenszíves
Ez egyébként nem jellemző a berlini közlekedésre; mármint, hogy a szükséges információk angolul is rendelkezésedre állnak. A metrómegállókban minden németül van kiírva, és ha pl. megáll a metró a sötét alagútban, senki nem fogja angolul bemondani, miért vagytok beszorulva az alagútba. (De a jelen példánál maradva, németül sem, tehát mindenképp le kell küzdened a néhány perces szívrohamodat, s már látod lelki szemeid előtt, ahogyan a Rettungsdienst /mentőosztag/ terel ki az alagútból. A metrókocsik állapota személy szerint szinte sokkolt, miután a 4-es és 2-es metrókat használom Budapesten leginkább. De megkockáztatom, hogy a hármas metró felújított szerelvényei sincsenek olyan gáz állapotban, mint az U7 és U6 egyes kocsijai. Ennek több oka is van meglátásom szerint. Berlin a külföldiek szemében (is) szeretne egy alternatív városképet mutatni,s ebben jól elférnek a nem épp mai szerelvények. Másrészről, főváros létére Németország egyik legeladósodottabb településéről van szó, a híres német iparból származó bevételek nem ide ömlenek Köln és München helyett. Harmadrészről, a megfelelő ellenőrzés hiánya miatt (szerintem) a fél város bliccel, illetve csak az egyik zónára vesz bérletet. Hah, a zónák, hogy is felejthettem el! A bérletvásárlás közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan azt Budapesten megszokhattuk. Az egész város közlekedési zónákra van osztva (A-B-C), és ettől függően eléggé nehézkes megmondani, mennyibe is kerül a havi bérlet. Mivel a szállásom az A zónában volt, az egyetem pedig a B-ben, AB bérletet kellett vennem, 81 euróért, mivel diákkedvezmény csak a féléves bérletekre vonatkozik. #anyád 
(Adok 2 percet mindenkinek, hogy átszámolja forintra. Naugyehogyugye?)
Cserében mindenféle mókás dologban volt részünk, nekem leginkább a pótlóbusz maradt meg csodás emlékként, hiszen minden reggelünket itt kezdtük 2 héten keresztül. Az első két hétben még civilizáltan lehetett kijutni az egyetemre, csak egy átszállással. A Freie Universität ugyanis kint fekszik a p*csában zöldövezetet képző Dahlem városrészben. Idén ünnepli 70. szülinapját, s a város kettéosztottsága idején az amerikaiak alapították a saját szektorukban Szabad Egyetem néven, ugyanis Berlin híres egyeteme, a Humboldt Uni a város keleti részén, az akkori Kelet-Berlinben volt. Ennek megfelelően a Freie Uni elrendezése és kinézete erősen emlékeztetett engem a High School Musicalben látott amcsi épületekre.










A szállásomról is mellékelnék egy képet, hogy lássátok, hogyan nézett ki az első napon (utána ugyanis nem mindig volt ilyen szalonképes állapotban, akármennyire is igyekeztünk rendben tartani).



Négyen laktunk egy szobában, ami ugyan nem volt sok, néha azonban annak tűnt a fürdőszoba használata miatt. Ebből komoly összeesküvés-elméletek alakultak ki, legfőképpen a kínai lány tisztálkodási módszerei okán. Félre ne értsetek, sem rasszista, sem egyéb gonoszkodó megjegyzéseket nem terveztem ide beszúrni, de amikor így néz ki a fürdőszoba, (illetve az előtere)



akkor elgondolkodsz, hogy mégis mi a pokol zajlik odabent. Szerencsére van egy nagyon-nagyon jó gimis barátnőm, aki ott van az ázsiai kultúrákban, s először neki írtam, hogy ez valami szokás, vagy hogy egyáltalán hogyan kellene megemlíteni a lánynak finoman azt, hogy nem szeretnék minden nap bébipancsolóban fogat mosni és fésülködni. A barátnőm felvilágosított, hogy Kínában nincsen zuhanytálca. Ott a fürdőszobába be van építve a lefolyó, s még lejt is az egész, hogy minden lefolyjon. Nálunk az történt, hogy a szobatársam nem a zuhanytálcában zuhanyzott, hanem csak szimplán állt a padlón, ahol nem folyt le a víz. Szerencsére nem volt ebből aztán konfliktus, mikor megtanítottuk neki a zuhanytálca funkcióját, inkább csak egy jót röhögtünk rajta.

Szerencsére az egyetemi kurzusos csoporttársaim is iszonyú jó fejek voltak, már így pár nap elteltével is hiányoznak. Az órákon a hangulat mindig szuper volt, ez azonban a tanárnőnknek, Luciának is köszönhető, aki mindig érdekes témákat hozott nekünk. Rengeteget vitáztunk (pozitív értelemben, parlamenti vitát tessék elképzelni), és sokszor nagyokat röhögtünk Lucia politikailag inkorrekt, ám realista megjegyzésein. 
Azért nem is tudtam eddig bejegyzést írni, mert amikor volt egy kis időm, a csoport újságján dolgoztunk. Mindenki írt bele cikket, és a javítgatás-szerkesztés viszonylag sok időt vett el. Nem beszélve arról, hogy a laptopomat nem vittem magammal,

így magyar nyelvű billentyűzet csak a telefonomon volt elérhető.
Persze, megkockaztathattam volna, hogy igy irok nektek korulbelul 3 oldalnyi szoveget, de ezzel nem szeretnelek tovabb kinozni benneteket, meg a tovabbi hulyesegeimmel sem, szoval, ennyi voltam mara. ♥
A tobbi bejegyzes keszuloben!!




Berlin Tag #1

2018. augusztus 6.
Hallöchen!

Nem tudom, hogy említettem-e, de a mai naptól kezdve Berlin levegőjét rontom egy nyári egyetemi kurzus résztvevőjeként. Mielőtt kiutaztam volna, elhatároztam, hogy viszonylag részletesen dokumentálom az eseményeket. Hiszen ki tudja, mikor adódik a legközelebbi ilyen lehetősèg az életemben.
Nem ígérem, hogy minden nap jövök ilyen beszámolóval, de az első napról érdemes frissen tudósítani. Mármint, a frissen szó jelen esetben nem rám vonatkozik, mivel az én napom 3:15-kor indult. Most mindenki kap 2 percet, hogy végigfusson a hátán a hideg a kora hajnali időpont brutalitásától. 
(Minderre azért volt szükség, mert apukám reggel dolgozni ment, és ő a család egyetlen tagja, aki Budapesten is tud normálisan közlekedni.)
Szóval, engem olyan 6 óra körül tett ki a reptéren, és mivel konkrétan a csomagfeladásig volt másfél órám, megvendégeltem magamat egy oreós sajttortával. #laktózérzékenyvagyokdeleszaroméppmost
Túljutva repteres akadályokon ès ellenőrzéseken az utam szinte egyszerre a gépbe vezetett. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül repültem valahova, mégis volt bennem némi pánik a ténytől, hogy most 4 hetet itt fogok tölteni Németországban, és nem lehet innen hazarohangálni, nem jön utánam senki, ergo, amit otthon hagytam, az ott is marad. Illetve az is hozzájátszott, hogy egyik egyetemi csoporttársamat kivéve, aki szintén ezzel az ösztöndíjjal jött ki, baromira nem ismertem senkit. 
Mindennek ellenére beszálltam a gépbe, és valami iszonyat hamar elment az idő, ahhoz képest, hogy másfél óra volt az út. 
Innentől már kicsit kevésbé volt vidám a történet. Megérkeztem a reptérre, minden király volt, amíg fel nem csatlakoztam a reptéri wifire. Messengeren elég sokan érdeklődtetek utánam, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok, (de) ettől lefagyott szegény telefonom. Kivert a víz rendesen. Ott álltam, full egyedül egy olyan fővárosban, ahol azelőtt soha nem voltam. Minden telefonszám, elérhetőség, ill. a drágalátos Google Mapsre lementett útvonalterveim is a kukába mentek. Halál ideges voltam. Lekaptam a poggyászkiadóról a majdnem harminckilós bőröndömet, majd mint egy őrült, rohantam egy BVG (itteni BKV) -ellenőrhöz, hogy honnan indul a buszom, amivel bejuthatok a szállásomra. Szerencsémre fejből emlékeztem az átszálláshoz szükséges megállók nevére, de a telefon továbbra sem nagyon adott életjelet. Ezen a ponton majdnem elsírtam magam, ezért a metrón a velem szemben ülő férfi segítségét kértem, hogy hadd nézzem meg a mobilján, mégis merre kell mennem a metrómegállótól. Jó emberhez fordultam. Ahmed még a bőröndömet is húzta helyettem. Elmondta,hogy  2 éve él Berlinben, és ez az első alkalom, hogy egy (európai) nő megengedi neki, hogy segítsen. Ezen a ponton rohadtul elszégyelltem magamat, ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy láttam a srácon, szívesen segít, és ő is örül, hogy hasznossá teheti magát. Igen, tudom, ez a ritkábban előforduló eset, de az esetleges fideszes "fujjmigráncsok" jellegű kommenteket nem ez alá a poszt alá kérem, thank you very much. 
Egyszóval, megérkeztem a szállásomra, ahol az első dolgom az volt a szobakulcs elkérése helyett, hogy hazatelefonáltam, ugyanis a telefonom még mindig tetszhalott állapotában volt. A szüleim természetesen marhára kiakadtak, ill. megijedtek, hogy engem mégis miként lehet elérni. Abban a pontban megvilágosodtam: a recepció melletti számítógépen gugliztam rá az "iPhone 7 lefagyott" kifejezésekre, és ott rá is találtam az üdvözítő megoldásra, ami újraindította a drágámat. 
Innentől a nap hangulata lényegesen a jó irányba fordult: megismerkedtem új szobatársaimmal, akik Kínából, Belgiumból és Franciaországból jöttek. Először el kellett mennünk az egyetemre, letudni az adminisztrációt, és megírni a nyelvi tesztet, ami alapján besorolnak a kisebb csoportokba, amelyekben az oktatás folyik. Illetve, volt egy szóbeli elbeszélgetés is, de az lazább hangvételű volt. 
A szobatársaimmal, illetve hozzánk csapódott indiai és dél-koreai lányokkal egy igazi Biergarten (azaz sörkert, sörterasz) felé vettük az irányt, hogy az utazás mocskát az árja német nedűvel öblítsük le. 



Das war's für heute, bis später!